Simon Wiesenthal előszavával.

Miért ​kötelezi el valaki magát a zsidók megmentéséért? Hol húzódnak a kötelességteljesítés és a lelkiismeret határai? Lehet-e eredményesen tárgyalni a gonosz képviselőivel, akár a nácikkal, akár a nyilasokkal? Kinek joga eldönteni, kit ment meg és kit nem? Jár-e hála és elismerés annak, aki közreműködött több mint 60 ezer magyar zsidó megmentésében? Olyan kérdések ezek, amelyek végigkísérik Carl Lutz (1895-1975) svájci konzul életét és budapesti tevékenységét.
Carl Lutz 1942-ben érkezett diplomáciai szolgálatra Magyarországra. A konzul, aki korábban az akkor angol fennhatóság alatt álló Palesztinában a német érdekeket képviselte, 1942-től Magyarország német megszállásáig (1944. március 19.), mintegy 10 ezer magyarországi zsidó palesztinai kivándorlását segítette.
1944 nyarán Auschwitzba deportálták a vidéki zsidóságot, 400 ezer embert. Budapesten azonban 120 ezer zsidó életét sikerült megmenteni. A mentések tulajdonképpeni kezdeményezője Carl Lutz volt, aki 1944 végéig, a szovjetek bevonulásáig szervezte, segítette, támogatta, fedezte és maga is folytatta a mentéseket. Az akciók másik fontos személyisége a svéd Raoul Wallenberg volt. Kettejük önfeláldozó tevékenységének köszönhetően több mint 100 ezer magyar zsidó menekült meg a pusztulástól. Theo Tschuy könyve adatokon, dokumentumokon, visszaemlékezéseken, naplókon alapuló tényirodalom. A svájci kutató érzékletesen tárja fel Carl Lutz svájci konzul szemszögéből a Vészkorszak, a mentőakciók, a végtelen és sokszor kilátástalan diplomáciai huzavonák hátterét, elénk tárulnak azok a helyzetek, amelyekben bátor emberek életüket kockáztatva szálltak szembe a kegyetlenkedő nyilas bandákkal, megismerhetjük egy elkötelezett ember kétségeit, vívódását.
Carl Lutz minden cselekedetének – a kétségek és vívódások ellenére – egyetlen célja volt: minél több embert megmenteni a történelem példa nélküli pusztásától. Több mint 60 ezer azoknak a száma, akik a Lutz nevéhez fűződő mentési akciók révén élték túl a Vészkorszakot.