Összeáll és bev tanulm.: Voit Pál.

Nincs régi magyarországi rajzművészet. Legalábbis abban az értelemben, ahogyan azt a későreneszánsz korában Itáliában, aztán később Európa más országaiban is alapított akadémiákon a rajzról vallott teóriák és a klasszikussá alakult reneszánsz és barokk rajzi gyakorlat értette - valóban nem volt. Sorsot mutató tény, hogy Mányokitól, akit Rákóczi továbbtanulni és a rézmetszést elsajátítani küldött Hollandiába, egyetlen rajzot sem ismerünk; Bogdány Jakabtól csak egyetlen akvarellt (s az is másolat Hamilton után), - az itthon működött mesterektől nagyon elvétve egyet, kettőt. A rajzművészet, az önálló értékű rajz nem honosult meg a Kárpátokon belül. Hiányzott az alak-rajz: egyáltalán a figurális ábrázolással, az érzelmi árnyalatokkal gazdag művészi mérkőzés, - éppen a világnak, életnek és a sorsnak az a barokk-kori fölfedezésére törekvés, ami a tőlünk nyugatabbra eső művészi központokat jellemezte. Sem az uralkodói udvar, sem akadémia nem ösztönözhetett ilyet, mert egyik sem volt az országban s a céhekben működött mesterek egyike sem ért föl "a szabad művészek"-nek arra a szintjére, ahol megkülönböztetett rang illette meg a rajzot, a "disegno"-t. Kracker János Lukács egy (töredékesen) fönnmaradt és legújabban azonosított vázlatkönyvének rajzai (Kracker János Lukács emlékkiállítás, Magyar Nemzeti Galéria 1979 szeptember) éppen nem kivételek, hanem bizonyítják, hogy alkotójuk külföldről áttelepülve folytatta itt akadémiai eredetű rajz-gyakorlatát. Ha pedig az itthoni - és túlnyomórészt a céhekben működött - festők szükségképp rajzoltak is, rajzaikat nem őrizték meg utódaik - és talán ők maguk se nagyon. Rajzokat a régi Magyarországon eddigi tudomásunk szerint senki sem gyűjtött. A gyűjtemények hiánya még később is jellemző tünete a rajzok iránti érdektelenségnek.