Ki lesz a bálanya?;
Az idő vasfoga;
Szájhős;
Deficit.

Már a korszak kritikusai is megérezték, hogy itt egy generáció vérre menő önvizsgálatát láthatják, igaz drámát tehát, az elgondolható legkomolyabb téttel. Talán az is a színpadravitel ellen szólhatott, hogy tout Budapest tudta, kulcsdarabról van szó, amelynek a színrevitel korában még részben éltek a modelljei, a főszereplő Czifra János alteregója, Czibor János, az irodalmár 1961-ben lett öngyilkos. (A darabot egyébként csak „stúdióelőadásban” mutatták be vagy csak ebben a formában engedélyezték a Thália színházban, korábban ez volt a sorsa a Godot-nak is, azt az előadást ugyancsak Léner Péter rendezte.) A darab ugyanis 1956-ról beszélt, anélkül természetesen, hogy megemlítette volna ezt a páros, pozitív egész számot, viszont kivétel nélkül minden recenzens szóba hozta a – mit is? Azt láthatjuk, hogy a kor becsületesebb kritikusa soha nem beszélhet egyértelműen.

Ki lesz a bálanya? bizonyos értelemben Sarkadi Oszlopos Simeonjának folytatása; mindkét dráma a tudatos rombolás, a „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!” kétségbeesett felkiáltása jegyében íródott. (Színház, 1970. 9. szám). Csakhogy ’56 után még érthetőbb ez az elszánt önrombolási vágy. Mi mást is tehetnénk ebben a végletekig lealjasodott, a forradalmat eltipró rendszerben – kérdezhetnék a dráma hősei –, minthogy játszunk vadul, életre-halálra, így mutatva bohócfityiszt a szisztémával kollaboráló, korrumpálódott, kompromittálódott, egy tál szakszervezeti üdülésért mindenét feláldozó csürhének?!