Az új zene filozófiája sok tekintetben a 20. századi esztétikai és zenefilozófiai irodalom meghatározó alapműve. A szerző amerikai emigrációs évei (1940-1948) alatt íródott és 1949-ben megjelent könyv az előszó iránymutatása szerint A felvilágosodás dialektikájának „kidolgozott exkurzusa”, arra tett meghatározó kísérlet, hogy a frankfurti iskola főművének elveit és belátásait átfogóan alkalmazza és próbára tegye a művészet, elsősorban a zene jelenségein.

Ebből adódóan e könyv igen komplex értelemben válik zenefilozófiává: egyszerre tartalmaz szakavatott és artisztikus elemzéseket konkrét zeneszerzési technikákról, konkrét művekről, fejteget izgalmas általános esztétikai kérdéseket, művészet-hermeneutikai problémákat úgy, hogy mindezt az észkritika és a felvilágosodás dialektikus történelmi folyamatának összefüggéseibe ágyazza.

Adorno szemében a zene a társadalmi igazság és hamisság hordozója: „a művészet formái pontosabban jegyzik fel az emberiség történelmét, mint a dokumentumok”. A szépség helyére a műalkotás igazságtartalma lép – a mű így képes kognitív funkció ellátására. A művészet alakzatai saját logikájukat követve válnak a társadalmi igazságok (mint a szubjektum helyzete vagy a hatalmi struktúrák) megjelenítőivé – de sohasem a vulgármarxista értelemben vett közvetlen visszaadásává, tükrévé. A szerző mindezt a 20. század eleji zenei avantgárd történésein, s különösen Arnold Schönberg és Igor Stravinsky művészetén keresztül gondolja bemutathatónak.

Adorno életművének e meghatározó darabja mindeddig fájdalmasan hiányzott a magyar könyvkultúrából, s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar olvasóközönség előtt még ma is alig ismert a 20. század legnagyobb hatású zenefilozófusa. Az új zene filozófiájának megjelentetésével a magyar könyvkiadás régi, nagy adósságát törleszti.