A könyv a 136-137. oldalaknál "szétnyílik".

Egy orosz tudós a Nyugat szempontjából rendívül fontos katonai információt juttat ki Angliába, azzal a különös kívánsággal, hogy a címzett magán-zugkiadó mielőbb tegye közzé. Az eset nem kerüli el a brit titkosszolgálat figyelmét, sőt a CIA-központét sem: Kékmadár fedőnévvel beindul a hidegháborús korszak legnagyobb szabásúnak ígérkező akciója. A „szürke ruhás emberek” ugyanis önjelölt informátoruktól nem kevesebbet remélnek, mint választ valamennyi kérdésükre. De a glasznoszty és a peresztrojka harmadik évében – ha a szovjet hétköznapok hátborzongatóan fagyosak maradtak is – érvényes-e még a hidegháború logikája? Az-e még a kémkérdés, aminek a profik hiszik – ha ugyan hiszik? Mit ér a leggondosabban kitervelt akció is, ha kulcsfigurája egy civil, vagyis ha szerephez jut a kiszámíthatatlan emberi tényező – mondjuk az illető szerelmes lesz? És mi történik, ha az információ alapjában rendíti meg a jól bevált ellenségképet, téves pályán mozgónak mutatja a hadiipart, a külpolitikát, s nem utolsósorban magát a hírszerzést?