"Én voltam a régi fényképész, aki Karakóban járt a nehéz, több emberes állványokkal Napóleon és az inszurgensek nyomában szőlőhegyeket fotózva, aki pompás kerteket dokumentált Nagymedeséren és Versailles-ban és Felső-Kocskóczon, de legszívesebben mégis a Somlót és a Kissomlyót járta. Nem famatuzsálemeket, egzotikus tájalakzatokat és szürreális térábrákat fotózott, inkább hatalmas diófákat, kőasztalokkal a fehérre meszelt pincék előtt, ahogy a hosszú szőlősorok magabiztosan kúsznak a hegytetők felé. (Már ahol felhagytak a kőbányászattal.) Mint a mesében, mint az írók álmában, mint a jámbor kortársi óhajokban: hej, csak nekem lenne ilyen pincém, akkor minden fontos dolgot tudnék az életről!" - vallja az író új könyvében. Utazása reményekkel teli látomás, és megidézése annak a külső és belső tájnak, ahol az ember önmagához visszatalálhat. Könyvében költői szövegek találkoznak és keverednek fikcióval és dokumentumokkal - a mű ettől nyeri különleges tágasságát.