Tartalom:
Életrajz; Mit cselekedjünk (Tizenkét igehirdetés erkölcsi kérdésekről); Az élet tiszteletének etikája; Levelek Lambarénéből 1924-1927; Epilógus.

Sorozat: A cselekvés útja mint spirituális ösvény II.

A cselekvés útja mint spirituális ösvény sorozat második kötete Albert Schweitzer életéről és munkásságáról igyekszik keresztmetszetet nyújtani. Schweitzer (1875-1965) a XX. század egyik kiemelkedő egyénisége volt, akinek életútjában egyedülállóan forrt egybe a gyakorlati cselekvés az elméleti munkássággal. Harmincéves korában, neves teológusként és orgonaművészként, praktizáló tanárként és lelkészként, mintegy hátat fordítva addigi életének, elvégzi az orvosi egyetemet, majd egy afrikai gyarmaton, a gaboni Lambarénéban kezd praktizálni. „Örömmel végeztem lelkészi és tanári munkámat. Új tevékenységem során azonban nem beszélni fogok a szeretet vallásáról, hanem gyakorolhatom azt” - írja döntéséről. Az elkövetkező évtizedekben több száz beteg ellátására alkalmas kórházfalut hoz létre. Schweitzer mint keresztény-humanista gondolkodó is jelentős életművet hagyott hátra. Az erkölcsi kérdésekről szóló tizenkét prédikációban szokatlan nyíltsággal szól olyan, napjainkban is aktuális kérdésekről, mint például a tulajdon jogossága vagy az emberiesség és az anyagias érdek ütközése. Filozófiai nézetei az élet tiszteletének filozófiai-etikai felfogásában kristályosodtak ki, amelynek lényege, hogy az ember egyrészt a világ „érthetetlenül titokzatos és gyötrelmes” voltából, másrészt saját és mások leküzdhetetlen és elemi erejű életakaratából kiindulva felismeri azt, hogy a cselekvés egyetlen következetes útja az, ha „...nem csupán önmagának él. Ellenkezőleg: egynek érzi magát az összes környező élettel, átéli sorsukat, mint a sajátját, minden erejével segíti őket és nincs nagyobb öröme, mint kivenni részét az élet kibontakoztatásában vagy megmentésében.” Eközben az illúziókba menekülő önzés helyett a világgal és saját sorsával bátran szembesülve valódi spirituális tudásra tesz szert. „Az élet tisztelete, belső parancstól ösztönözve, a beletörődés komor völgyén át, elvezet benünket az életigenlés fénylő csúcsaira.”