Jelen munkánkban - ahogy az a címből is kiderül - nem általában a népmesékről kívánunk szólni, hanem konkrétan egy, nevezetesen a Benedek Elek által feldolgozott Az égig érő fa című mesét próbáljuk behatóbban megvizsgálni. Bevezetőként azt kell tisztáznunk, hogy milyen szempontok figyelembevételével tesszük ezt.
Kiindulópontunknak Vámos Ferenc megállapítását kell tekintenünk: „A magyar meseanyagról joggal feltételezhető, hogy benne idődben és térben különféle anyagok, rétegek tornyosodtak egymásra." (Vámos 1943. 12.) Ezt a megállapítást - melyet különösebben magyarázni és indokolni szükségtelen - rögtön ki kell egészítenünk azzal, hogy ezek a rétegek olyan egységes egésszé formálódtak az idők folyamán, hogy amennyiben egymástól elválasztva külön-külön vizsgáljuk őket, óhatatlanul is csupán részigazságok észrevételére és kimondására lehetünk képesek. Azért fontos ezt leszögeznünk, mert látszólag mi is különbontott rétegeket fogunk vizsgálni (a könnyebb érthetőség kedvéért), de mindig igyekszünk majd a kapcsolódási pontokat, az „átjárhatóságot" szem előtt tartani.
A fentieket figyelembe véve két irányból próbáljuk megközelíteni a mese „rejtett" rétegeit. Egyrészt az úgynevezett ősvallási elemeket vesszük sorra, másrészt a mese asztrálmítoszi dimenzióit (évköri elhelyezkedését és az ezzel kapcsolatos tanulságokat) vizsgáljuk. Összegzésként megpróbálunk mindezek nyomán a régi ember mindennapjaival (szokásaival, rítusaival stb.) kapcsolatos konkrét párhuzamokra is rámutatni.