A válogatott versek (1958-81) kötete átfogó képet ad a költői életmű addigi részéről, a fiatalság “világszaggató szerelmétől” az emlékeztető, fiatalságba visszavezető kérdésig: “Tudsz-e még világul?” Himnikusság és játékosság egyszerre van jelen a kötetben, dalok és ódák együtt élnek a kínrímekkel és gyerekversekkel, az élet és a halál úgy váltja egymást itt, mint hóförgeteges tél és rekkenő nyár, nappal és éjszaka. Az első mondattól (“Csak aki olyan fiatal”) az utolsóig (“eléred-e még?”) szépen megszerkesztett ívben sorjáznak a versek, számot vetve a szándékolt fordulattal is: „Úgy írtam eddig én a verset /ahogy csak népmesék születtek ... /E dalokat el kell temetnem, / hogy dallá magamat tehessem” (Úgy írtam én, Az ifjúság múzeuma kötetből). “Bella István valójában a szépség szerelmese lett. A szabadság, a magyarság, a szerelem, ahogy verseibe került, mindjárt képpé (nem hasonlattá!) változott. Fényleni kezdett, a benne képződő ragyogás gyönyörködtetett és átadta a költőben felgyűlt gyönyör érzetét. Barátai mind többet politizáltak, ha az ideológiát messze kerülték is. Bella István csak versben gondolkozott-gondolkozik: ami világként megjelenik a számára, az mindjárt képpé szerkesztődik. Legkevésbé retorikus költőnk: sohasem lamentál, versében minden képpé lényegül át vagy cselekvésként rögzül. Ennyi mozgás, kapcsolódás, érintkezés és szeretkezés rajta kívül talán még csak Weöres költészetébe költözött a magyar lírában. A vers poénnal kezdődik, és benne zárul. Magyarázni nem lehet, érvelni vele nem lehet, politizálni vele nem lehet - de lehet általa beleszeretni az életbe, lehet a segítségével szeretni a szerelmet és lehet végtelenül elkeseredetten fájni, ha arra készül fel a lélek.” (Kabdebó Lóránd)