„Az »árnyjáték« igencsak kedvelt műfaja volt Kierkegaard-nak. Nemcsak Tivoliban – Koppenhága tarka, dinamikusan fejlődő szórakoztatónegyedében – csodálhatta meg ennek különféle változatait, optikai játékosságát és különös »mimézisét«, de vásári arcélfestőktől, papírkivágás-készítőktől kezdődően a színházban felbukkanó »sziluettekig« szemlélhette a »Schattenspiel« megannyi fajtáját és sajátosságát. A XIX. század első felében […] mind fontosabbá váltak a korszak gondolkodói, művészei számára a festészetben érzékelhető és visszaadható fény- és árnyviszonyok, különösen Dánia északi részén, Skagenben, de a Kierkegaard kedvelte Gillelejeében a tengerparton, vagy akár apja szülőföldjén, Jütlandon. Az árnyékok sajátos szerepe, viszonyuk a valósághoz, illúziókeltő erejük és forrásukkal való dinamikus kapcsolatuk folyamatosan foglalkoztatta Kierkegaard-t, olykor éppen műfajteremtő következményekkel […]
Kierkegaard úgy döntött, hogy rendkívül jelentős életművének csak egy kis részét hozza létre »ő maga«, sokszor nem is a legizgalmasabb szövegeket, hanem Johannes de silentio, Vigilius Haufniensis legyen a szerzõ, vagy éppen Victor Eremita találja a kéziratokat egy szekreterben, netán Constantin Constantinus fogalmazza meg maradandóan – õ csak szerkesztett, kiadott, kommentált, korrigált. A sor nemcsak folytatható, de éppenséggel folytatandó is, mert akkor értjük meg, hogy Kierkegaard nem pusztán szövegeivel teremtett egészen egyedülálló jelentőségű életművet a XIX. század első felének irodalom- és eszmetörténetében,de alkotásmódjával is: nevekkel, maszkokkal, inkognitókkal, szerepekkel – félrevezetésekkel és játékokkal.”