A tökéletes gyilkosnak nincsenek barátai - csak célpontjai. Egy fehér kígyó puffant az asztalra. Kylarnek alig jutott ideje megállapítani, hogy mi az, mielőtt a kígyó az arca felé csapott volna. Látta a nagyra tátott száját, benne csillogó méregfogakkal. Hátrahőkölt, de túl lassan. Aztán a kígyó eltűnt, Kylar pedig hanyatt esett a székről, de ugyanabban a pillanatban talpra is ugrott. Blint az állatot a feje mögött megmarkolva tartotta a kígyót. A levegőben kapta el, amikor támadott. - Tudod, hogy mi ez, Kylar? - Fehér áspisvipera. - A világ egyik leghalálosabb kígyója volt. Kicsik voltak, ritkán nőttek nagyobbra, mint egy ember alkarja, de akit megharaptak, másodperceken belül meghalt. - Nem, ez a kudarc ára. Részlet a könyv első fejezetéből: "Azoth a sikátorban kuporgott, a hideg sár felbugyogott meztelen lábujjai között. Bámulta a fal alatt húzódó keskeny rést, és próbálta összeszedni a bátorságát. A napkelte még órákig váratott magára, a fogadó pedig üres volt. A város legtöbb kocsmájának döngölt földpadlója volt, de a Telepnek ez a része mocsárra épült, és még a részegesek sem akartak bokáig sárban állva inni, így a fogadót cölöpökkel emelték néhány hüvelyknyivel a talaj fölé. A padló erős bambuszdeszkákból készült. Néha a pénzérmék lepotyogtak a bambuszpadló résein, és az épület alatti hely túl szűk volt, hogy az emberek utánuk kússzanak. A tolvajcéh nagyobb fiúi túl nagy méretűek voltak már, a kicsik pedig féltek bepréselni magukat a fojtogató sötétségbe, amelyben pókok, csótányok, patkányok jártak, és néha a fogadós félvad, kandúrja. A legrosszabb az volt, hogy valahányszor egy vendég elsétált az ember feje fölött, a bambusz a hátának nyomódott, és kilapította. Ez volt Azoth kedvenc helye jó egy éve, de már ő sem volt olyan kicsi, mint azelőtt. Legutóbb is beszorult, és órákig ott rettegett, amíg el nem eredet az eső, és nem lágyult fel annyira a talaj, hogy kiáshatta magát."