Herczegh Katalin : Az almabáltól a labdacéhig - A Nagykunság szokásai és játékai az általános iskolában

"Olyan családba születtem, ahol a szülők, nagyszülők, dédszülők mind fontosnak tartották a gyerekek játék-, ének-, és zeneszeretetét. A nagyszülők életéről, szülőföldjéről érdekes keveredés maradt meg bennünk, unokákban. Tudtuk, milyen a kuncsorbai tanyavilág jómódú, szűkszavú, komoly nagypapája, aki napnyugta után a petróleumlámpa mellett elővette hegedűjét, és a nagy kockás dunnák alól még hallgathattunk. Tudtuk, hogy másik nagyapánk -- a felvidéki magyar mesterember -- maga a huncutság, elevenség. Mindig kész a viccre, ugratásra, csúfolódásra és a szebbnél-szebb tündérmesékre. S ha már "untuk" a meséket, ő saját maga szerzett be Csehszlovákiából és Erdélyből régi meséskönyveket. Tanulta, tanulta, hogy mondhassa. Nagyanyám a maga polgári jó modorával tanított meg bennünket mindenre, amit a lányoknak meg kell tanulni. ... Ami annak idején természetesnek tűnt, ma már kincs. Amikor néhány éve, egy kis kihagyás után újra elkezdtem gyerekekkel foglalkozni, csöndes megdöbbenéssel vettem észre a "kincsek" eltűnését. A körülöttem táncoló, játékot tanulni vágyó gyerekeknek (6-16 évesig) minden új volt. ... Leporoltam emlékeimet és a könyveket: a Jász-Nagykun-Szolnok megyei játékokat, énekeket kezdtem a foglalkozásokon tanítani. ... Fontosnak tartom, hogy a szokások, hagyományok fokozatosan épüljenek vissza a mai gyerekek életébe. Így évről-évre tudunk újabbat adni, bővíteni ismereteiket. S remélhetőleg, ha kellőképpen megfertőztük őket, akkor saját gyermekeiknek már tudatosan adják tovább." Herczeg Katalin