A hatvanas években egy antwerpeni pályaudvaron ismeretlenül szólítja meg elbeszélõnk az állomás architektúráját elmélyülten tanulmányozó, magányos utazót, Jacques Austerlitzet, aki bizalmába fogadja a fiatal, érdeklõdõ idegent. A két férfi késõbb újabb és újabb véletlen találkozások során folytatja a beszélgetést, s az építészettörténeti diskurzusból szinte észrevétlenül siklanak át Austerlitz élettörténetének feltárásba. Gyerekkorát Walesben, egy lelkész házaspárnál, a világtól elzártan tölti. Csak az internátusban tudja meg valódi nevét, és azt, hogy a zsidóüldözések elõl menekítették a kontinensrõl a szigetországba. Austerlitz, aki kiskorától zárkózott, melankolikus alkat volt, a gyermekéveivel és valódi szülei sorsával való szembesülés hatására teljesen magába zárkózik, csupán a titokzatos, megfejtésre váró emlékek a társai – és azok az épületek, homlokzatok, vasúti csarnokok, alaprajzok, amelyeket Austerlitz megszállottan fényképez. Sebald a Kivándoroltak-hoz hasonlóan itt is a gyökértelenségrõl, az anyanyelvét vesztett „kivándorolt-létrõl” tudósít szívszorító precizitással, s az elõzõ regénybõl megismert veretes, barokkosan burjánzó nyelv, a beillesztett fotókkal és rajzokkal ugyanúgy egy dokumentum és fikció határán lebegõ történetet mesél el, ezúttal egyetlen emberrõl, Jacques Austerlitzrõl. Sebald sors-archívumának tárlóit végigjárva végül lényegtelen lesz a fikció– nem fikció kérdése. Helyette a személyes élettörténet mögött kibontakozó európai történelem egy sajátos metszete válik fontossá, és Austerlitz alakja, a kutató, gondolkodó és érzõ ember emblémája és emlékmûve.

Winfried Georg Sebald 1944-ben született Wertachban, Bajorországban. Svájcba áttelepülve gimnáziumi tanárként dolgozott, majd 1970-tõl Norwichban lett egyetemi oktató. Fontosabb irodalmi publikációi 1990-tõl jelentek meg, szépirodalmi tevékenysége mellett a német irodalomról szóló esszéi, tanulmányai is ismertek. 2001-ben, az Austerlitz megjelenésének évében autóbalesetben meghalt.