Panek Zoltán címötletére szerzette: Mózes Attila.

Borítóterv: Szentes Zágon.

Mózes Attila könyvének első kiadása 1990-ben jelent meg, egy olyan átmeneti korszakban, mikor már nem a politikára, de még nem az irodalomra figyelt a közvélemény. Ez a regény egyszerűen és par excellenee irodalom, olyan mű, amely az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet érdemel. Egy elveszett regényt tart kezében az olvasó, Mózes Attila könyvének technikailag második, ám gyakorlatilag első kiadását.


Ennek ​a sovány, szőke, izgatott intellektusú, fiatalon maradt embernek huszonhat éves korában, 1978-ban jelent meg az első novelláskötete (Átmenetek). Akkor éppen falusi franciatanár volt az elrománosodott Székelyhidason, és már eléggé neves, haragos magyar író. Mire ottani élményeiből megírta Egyidejűségek című regényét (1980), az Utunk című hetilap kritikai rovatához honosult, Kolozsváron. A marosvásárhelyi kültelkek után amolyan örök, évszakról évszakra élő-forduló falut mutatott, meglehetősen ijesztő mítoszokkal és erkölcsökkel. Díjazták!

Kiadott azóta négy kötetet, írt két másikat. Az egyik ez az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket; másiknak a címe sem jelent meg már. Mózes Attilának látszólag „szakmai életrajza” van csupán. Az is eléggé változatos. Író lett, úgy él, úgy sem veszélytelenül. Gyerekkort talál ki magának, kalandokat, és mintha túlságosan korán kezdett volna emlékezni rájuk. Szerintem muszájból. Történt elég visszarettentő, -szorító esemény vele, körülötte, közben és azóta. Egyre sűrűbben halnak meg hősei, a barátai.

A kaland szellemi, a fenyegetettség valóságos. Ez az ő realizmusa. Írásaiban az is kiderül rendre, hogy a színhelyek felcserélhetők, az életek is szinte. Másutt, a Közép-Kelet-Európának nevezett térségben hasonló veszélyek leselkednek, másokra. Hősei tudják, hogy ők egyfajta mesebeli elcserélt gyerekek, és helyzetük, életük annál fájdalmasabb, hogy tudva viselik. Mózes Attila tudatossága, sőt intellektualitása eszerint: sorsszerű. De mint ilyen, festői. Fantasztikussá váló alakokban jelenik meg, költői álruhákban, megölhető, esendő emberi formákat ölt. Mintha a gondolat elszegényesedését, eltiprását és elhalását sugallná.

„És még sok mindenről kéne beszélni, de vagy nem hagyják, vagy nem tudok” – írja A Gonosz színeváltozásai című könyvében (1985). a Megváltás címet viselő elbeszélése végén. Jó címek ezek, egymást kiegészítve is ellentétesek, ugyanakkor reménykedők, éppen ezért jellemzőek. Korra, helyre, íróra. Vagy korra, helyre írójuk ellenében. És viszont.
(Csiki László)