Artmagazin - '80-as évek különszám

Főszerk.: Topor Tünde.
Szerk.: Szikra Renáta.

„A '80-as évekre nőtt fel az a generáció, akik egész addigi életüket egy irracionális, a valódi választásokat és felelősségvállalást, logikus tervezést ellehetetlenítő rendszerben élték le, általában mindenfajta reális, konstruktív jövőkép nélkül. Az az életérzés, amit mindez okozott, sokféle módon és műfajban kifejeződhetett, de ahogy minden friss, eredeti és nonkonform jelenség esetében, itt is parttalanná vált a kreativitás, amit leginkább úgy kell érteni, hogy sem a műfaji keretek, sem más szabályok nem akadályozták az önkifejezést. Pontosabban: most azokat a művészeti megnyilvánulásokat tartjuk a legérdekesebbeknek, amelyekre ez a szabályok nélküliség a jellemző, plusz valami kemény dac is az akkori szocialista-kispolgári szépelgéssel, kisszerű ideálokkal szemben. Különszámunk ötletét Balázs Kata és Szabó Eszter Ágnes kutatási projektje adta, illetve egy kiállítás, amely 2017. október 6. és november 19. között volt látható a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban Metszéspontok – Film, képzőművészet, zene: esettanulmányok a nyolcvanas évek filmjeinek köréből címmel. Ezen a kiállításon volt látható az a videóinterjú-folyam, amelyben három nyolcvanas években készült film (Eszkimó asszony fázik, 1983, rendezte: Xantus János; Meteo, 1989, rendezte: Monory Mész András; Az emberevő szerelme, 1985, rendezte: Cantu Mari, Pázmándy Katalin) egyes alkotói beszélnek. Az Eszkimó asszony fázikhoz kapcsolódó interjúk szerkesztett változata már megjelent az Artmagazin Online felületén, a másik két filmhez kapcsolódóak fő részét pedig itt adjuk közre, kiegészítve olyan anyagokkal, amelyek a korszak zenei élete és képzőművészete közötti összefüggésekre koncentrálnak. Itt az interjúalanyok kiválasztásánál azt is figyelembe vettük, hogy az elmúlt évek során mi került a nemzetközi érdeklődés fókuszába. Közben arra is kíváncsiak voltunk, hogy akkoriban milyen művészeti megnyilvánulások tudtak nemzetközi, „nyugati” figyelmet kivívni: így került különszámunkba egy hiánypótló tanulmány is, amely a résztvevők elmesélései és korabeli írott források alapján tesz kísérletet az 1987-es documenta 8 magyar szereplőinek megnevezésére, performanszaik leírására és az előzmények ismertetésére.

Párhuzamosan más helyeken és formákban is folyik a korszak feldolgozása, az alternatív kultúra nyomainak felkutatása és a relikviák konzerválása, egy kiállítást is ajánlunk tehát, amely pont különszámunkkal egy időben látható a Kiscelli Múzeumban – a korszak végének kultikus helyét, a Fekete Lyukat mutatja be. A ’80-as években még épp a digitalizáció legelején járunk, a hagyományos „nyomrögzítési” technikák válságakor, az újak megjelenésekor, a legtermékenyebb káosz idején. Azóta a technikák elavulása, letűnése teljes bepörgésbe fordult, bizonyos adatokhoz, képekhez egyáltalán nem jutunk már hozzá vagy hegyeket kell megmozgatni a konvertáláshoz. A tárgyak nagy részéről pedig senki sem gondolta, hogy művészetnek kellene tartani és meg kellene őrizni őket. Ezért is tűnik nagyon fontosnak, hogy a jó kis, hagyományos, nyomtatott formában is megőrződjön valami az akkori képekből, az oral history pedig kapjon papíron olvasható formátumot. És folytatni szeretnénk a '80-as évekkel foglalkozó különszámok megjelentetését, hiszen elképesztően sok minden vár még feldolgozásra. Nagyon mély a múltnak kútja, és ha nem hozzuk fel belőle mindazt, amire emlékezni akarunk, vagy amit tovább akarunk adni, akkor ott maradnak örökre, a fekete lyukakban. Azok ugyanis olyan égitestek, olyan tér-idő tartományok, amelyekben annyira erős a gravitáció, hogy a fény sem tud kitörni belőlük.”