Zwickl András (szerk.) : Árkádia tájain - Szőnyi István és köre 1918-1928

Az első világháború után új generáció lépett színre a magyar művészetben. Többségüket eddig - elsősorban - későbbi, harmincas évekbeli munkáikkal tartotta számon a művészettörténet. A kiállítás magját alkotó Szőnyi-kör tagjainak (Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Korb Erzsébet és Patkó Károly) illetve követőiknek (pl. Paizs Goebel Jenő) húszas évekbeli művészete a nemzetközi neoklasszicizmusok hazai párhuzama. Magyarországon a frontról hazatérő fiatalok Árkádia-festészetét Szőnyi reneszánsz ízű kompozíciói és heroikus önarcképei indították el. A testek plasztikus tömegét hangsúlyozó, fény-árnyék-kontrasztra épülő, monumentális hatású aktok többnyire bibliai-mitológiai keretbe helyezve jelennek meg a képeken, ahol fontos szerepet kap a felülről kiáradó és mindent átjáró, szinte spirituális fény. Szőnyiék művészete ugyanakkor nem csupán a múlthoz, a régebbi korszakokhoz kötődik, s nem választja el éles cezúra a tízes évek izmusaitól sem. Közvetlen előzménye a Fiatalok (Uitz Béla, Nemes Lampérth József) képviselőinek művészete. A húszas évek elején nem csak a Szőnyi-kör tagjainál érvényesül ez a neoklasszicizmus; a nagybányai művésztelepen többek között Korda Vince alkotott hasonló stílusban, s a Pécsi Művészkör tagjai (Gábor Jenő, Molnár Farkas és társaik), sőt Derkovits Gyula korai képei is Szőnyiék munkái mellé állíthatók. Kiemelkedő a művészek grafikai munkássága, közülük többen a húszas évek elején a Képzőművészeti Főiskola Grafikai Tanszékén, Olgyai Viktornál tanultak. A kiállításban az ún. rézkarcoló nemzedéket Aba-Novák, Patkó és Szőnyi mellett Varga Nándor Lajos és Tarjáni Simkovics Jenő mozgalmas tusrajzai és rézkarcai képviselik.