Fűzve, kiadói, Gara Arnold által illusztrált borítékban.

Kóbor Tamás (1867-1942), a kora ifjúságtól kezdve írónak készülő, művelt banktisztviselő hamarosan összebarátkozik Kiss Józseffel, sőt hamarosan sógora is lett. Hátat fordít a bankéletnek, és főmunkatársa lesz sógora nagy jelentőségű lapjának, A Hétnek.
Kóbor gyorsan szerez írói és újságírói tekintélyt. A Hétnek mindvégig főmunkatársa marad, de hamarosan főmunkatársa és valójában szellemi vezére a nagy hatású, jellegzetesen és következetesen liberális és kispolgári-demokrata Az Újságnak. Állandó rovata, a Rovás, évtizedeken keresztül a politikai élet olyan napi kommentárja, amelyet a közélet úgy vesz tudomásul, mint a polgári liberális igények és vélemények leghivatalosabb megnyilvánulását. Ez a kispolgári liberalizmus ugyan sok mindenben volt haladó a századvég és századforduló magyar viszonyai közt, de egyáltalán nem volt forradalmi: békésen akart beilleszkedni a földesurak vezette, mértéktartóan polgárosodó társadalomba; ez pedig egyáltalán nem volt ellenére azoknak a földesuraknak, akiknek a liberalizmus ellen nem volt kifogásuk, amennyiben ők maradnak az ország urai.
Ez a Széchenyi-örökség változata volt, de olyan körülmények között, amikor ez - hetven évvel a Hitel után! - már valójában reakciósnak számított. Ennek a liberalizmusnak fő képviselői voltak a Tiszák. És Tisza István igen nagyra is becsülte Kóbor Tamást. Tisza és köre Adyt gyűlölte, a Nyugatot ellenségének tekintette, A Hetet vélte a megengedhetően haladónak.
Nem volt igazi regényíró tehetség. Számos regénye közül még az aránylag jobbak is (Ki a gettóból és a Hamupipőke őnagysága) kevés cselekményűek, túl aprólékosak; környezetrajzuk részletessége mint kordokumentum többet ér, mint epikus erejük.

Kóbor Tamásnak ez a regénye többek között azt mondja el, hogy egy aranyhajú kislányból miért és hogyan lett játszóbaba, kis hercegkisasszony drága, pazar játék babája, aztán, amikor megunták, szemétre dobták, elfeledték, hogyan alakul át újra kisleánnyá, aki soha többé feledni nem tudja a hercegi palota fényét, s szív helyett ésszel, érzés helyett értelemmel nem nyugszik addig, míg hercegnő nem lesz maga is, s nem lesz palotája, fogatja, udvarlója, főleg pedig igazi kőszíve, amit nem indít meg semmi, legkevésbé az anyai zokogás, vagy a Faláb Matyi koldus rimánkodása.