Bhakti Kamala Tírtha (szerk.) : Arany szútrák - Hanszakunda-upaniszad

Mondják, ​az igazság minden kutatója ugyanannál a forrásnál keresgél, kérdés, ki mit talál? A titkos tanítások egyre népszerűbbek. Ez persze ellentmondás, de ellentmondásos világban élünk. A titkokat feltárhatónak hiszik az emberek, holott a legmélyebb titkok annyira nyilvánvalóak, hogy azokat sosem vennénk észre – ha nem hívná fel rá valaki a figyelmünket. Az emberi kultúra két fő vonulata az írásos és a nem írott civilizáció. Mi a tárgyiasult és írásban kodifikált kultúra gyermekei vagyunk: objektumokban és tantételekben igyekszünk megragadni életünk értelmét, jóllehet ez a látens állandóság a folytonos átminősülés képlékeny közege csupán. A hajdani énekmondók, bárdok és regösök nem a rögzítés hívei voltak: a mának, a mindenkor adott pillanatnak éltek, s meglehet elhaló hangjuk nem csengett sokáig, mégis közelebb álltak tán az örökkévalósághoz, mint az adathordozós világ. Akkor az éppen összegyűlt hallgatóságnak regéltek, a szélbe kiállították szózataikat. A látnok bölcsek egyszerre éltek a mának és az örökkévalóságnak: szent fohászaikat az éteri égbe kiáltották, talán a szél emelte mantráikat az Istenhez… Akkor még nem volt fontos a nyomtatás, még nem létezett hangfelvétel, digitális technika: más, valódibb volt a virtuális valóság is. A hordozófelületet az emberek tudata jelentette, a frekvencia-átvitel eszköztára a hangszál és a dobhártya, vagy még inkább a tekintetek találkozása, a szívek összedobbanása volt. A tudat valamely rejtett régiójában rejtőzködött sokáig a jelen tanítás. A tudat az a fény, ami rávilágít az egzisztencia szépségére, s a lét céljára, a boldogságra. A tudatnak ez a sugara a jelen esetben sokakon keresztül nyilvánult meg, hadd mondjak köszönetet érte mindenkinek. Legyen nyilvános a titkos tan, legyen egyetemes az egyedi, legyen közkincs a végső cél!