Nem idegen Krasznahorkaitól, az elvonultság, a magány ábrázolása, mint az alkotói munka szükséges (és néha majdnem hogy elégséges) feltétele és egyáltalán, annak keserű romantikája, hogy milyen végletesen és végzetesen egyedül van mindenki a világban.

„…nincs út egy bizonyos ponton tovább a teljes megértés felé, van egy út, persze, a megértésben, de ez csak egy darabig tart, ezen csak egy darabig tudsz akadály nélkül haladni, aztán jön egy pont, ahol nincs tovább, mert ott már ugranod kellene, mint valami akrobatának, a teljes megértésig, és erre te már nem vagy képes, vagyis én nem, csak az van, hogy állsz azon a ponton, és nézel arrafelé, ahol a teljes megértés van” – mondja Melvill, az elbeszélés narrátora, tulajdonképpeni szerzője.
Az első oldalaktól kezdve sejthető, hogy egy, a hagyományos értelemben véve megbomlott elme monológját halljuk.
Melvill megőrül a gyerekkori betegségéből eredő fájdalmaktól, és őrülete következtében egyedül marad. Szűkszavúan tudósít arról, hogy felesége elhagyja, ellenségessé válik a környezete, majd az állását is elveszti. Ez a személyes hanyatlástörténet, melynek negatív képével szemben egy illuzórikus világ épül: Melvill az ötletét rendszerré fejleszti, nagy elődöket tanulmányoz, köztük elsősorban Melville-t, a Moby Dick íróját.

Akármennyit is beszélnek főhősei a rosszról, a gonoszról, létük, ahogy ebben az esetben is, alapvetően jószándékú. Melvill, a könyvtáros segíteni akar. Monológjának megírásával Krasznahorkai, a toposzok nagy lebontója és újraépítője ezúttal is csupa olyan útra visz, ahol nem hagy magunkra. És ez az Aprómunka egy palotáért esetében nagyon hasznos.