Őszintén megvallom, apám történeteinek, adatainak a tizedrészére sem emlékszem már. Kár persze, de azzal vigasztalom magam, hogy a szereplőknek is alig tíz százaléka él már.
"Sétáim" tulajdonképpen sohasem értek véget. Később sem, mikor már nem laktam a Vörösvári úton. Sohasem szakadtam el Óbudától. Sőt mindig újabb környéket s újabb embereket ismertem meg. 1945 és 1947 között a Margit Kórházban, az Irgalomházban és a Jó Pásztorzárdában elhelyezett klinikákon dolgoztam. 1951-ben üzemi orvosa lettem a Dohánygyárban működő tanoncotthonnak, 1954-től mint szakorvos a Raktár utcai, a Bécsi úti városi házakban meg a Római fürdőn vezettem anya- és csecsemővédelmi rendelést. Akkorra még megvoltak változatlan szürkeségükben és kopottságukban.
Sokszor találkoztam és találkozom régi barátaimmal, ismerőseimmel. Édesapám generációjából is élnek még néhányan. Ha összetalálkozunk, fölemlegetjük a régieket.
Vegyen részt az olvasó is ezeken a találkozásokon. Ha egyik vagy másik történetet hallotta volna, az csak azt jelenti, hogy az igazságot adtam vissza. Vagy azt, amit mi annak tartottunk.

további képek