Könyvemben Ady és Léda szerelmének alakulását követem nyomon 1903. szeptemberétől 1912. márciusáig. Kezdetben a költő hirtelen fellobbanó lángoló szerelmét, rajongó hódolatát Léda talán érdeklődéssel, némi hiúsággal fogadhatta, de mélyebb érzést ekkor még nem táplál iránta. Ady első levelében még azt írja: "Pedig úgy jöttem, s íme, most is azt fogadom: olyan leszek, amilyennek Maga óhajt, édes Egyetlen."
(...) Léda valószínűleg Ady második párizsi útja idején, 1906-ban hódol be a már hírnevet szerzett költőnek, amikor megjelent az Új versek kötete, benne a Léda asszony zsoltárai ciklussal. Most már Léda is féltő szerelemmel ragaszkodik hozzá, de kapcsolatuk egyre zaklatottabb, a boldog összhang egyre ritkább köztük. Az évek múlásával viszonyuk mind jobban elmérgesedik. Ennek okát is igyekeztem feltárni a könyvben. 1909 júniusában már így ír Ady Lédának: "Sajnos, Maga nekem nem volt jó sorsom, holott az akart lenni. Bár vesztem volna Nagyváradon, bár ne csináltam volna meg, amire Maga bíztatott, ezt a hatéves kálváriát." Most már menekülne Ady e kapcsolatból, de nincs hozzá se ereje, se bátorsága, és még évekig halogatja a szakítást. "Két betegesen érzékeny idegember, két összeférhetetlen, túlduzzadt egyéniségtudat találkozásából nem születhetett harmónia, s elkerülhetetlen volt a gyászos vég", amelynek lírai megfogalmazása az 1912. márciusi végzetes összeveszésüket követően megszületett Elbocsátó, szép üzenet volt. (Péter I. Zoltán)