"Ha a századvég költőit olvassuk, észre kell vennünk, hogy a saját személyükre nézve - versben - szerények voltak. Nem támasztottak önmagukkal szemben nagy igényeket és nem igyekeztek feltűnővé tenni önmagukat. Ady éppen ellenkezőleg kezdettől fogva büszkén, nagy öntudatossággal lépett fel s önmagát állította mindennek a közepébe. Abszolút személyes lírát csinált, nem a mindenki poézisét, hanem egyetlen emberét, Ady Endréét. A hangját nem temperálta, fennhangon szólt, igenis, nem várta meg szerényen és jólnevelten, erőszakkal is magára vonta a figyelmet. Nyilván hirdette magáról, hogy újító forradalmár, hogy rombolni akar, támadni minden ellen, amit a költészetben érvényesnek tartottak, szembeállani a polgári világgal, - az ellenkezőjét csinálni annak, amit addig csináltak. Könyve tagadhatatlanul úgy hatott, mint egy provokáció."