Révész Sándor : Aczél és korunk

Annak a történésznek, aki egy történelmi személyiségről portrét alkot, két követelménynek kell megfelelnie. Két nem harmonizáló követelménynek: a kritikai távlatnak és az empátiának. E nélkül az ábrázolás vagy magasztalás, vagy leleplezés. Révész ebben a könyvében is példásan megfelel a két nehezen összeegyeztethető követelménynek.
A könyv címe jelzi, hogy meg akarja rajzolni a személy portréját és egyben azt a kort is, amelyet jelenségként kifejezett. A cím persziflázsa a hasonló portrékönyvek címeinek: nem Aczél és kora, hanem Aczél és korunk. Jelzi, hogy az ábrázolt alak ennek a kornak a jelensége, amelyben még mindig kortársak vagyunk. Ez a kor elmúlt ugyan, de örökségként még mindenben meghatározza azt, amiben benne élünk. Lezárult múlt: lezárultsága lehetővé teszi, hogy a "jelenség" teljesen áttekinthető legyen.

A személyiség megértésének kulcsát a szerző megtalálja és bravúros elemzéssel mutatja be az olvasónak. A Kádár-rendszer kulcsembereként megjelenő Aczél személyiségének egyik kulcsa zsidósága, a másik rehabilitált volta. Ennek egymásra hatását és az egymásra hatás eredményét tárja fel a könyv virtuóz módon. A rehabilitált soha nem jut harmóniára pártjával és mozgalmával, mivel annak azok a hangadói, akik tudták, hogy a rehabilitáltak - a mozgalom normáival mérve tetteiket - "ártatlanok", ezért nem siettek a rehabilitációval.

A könyv a legújabban megismerhető dokumentumok alapján bemutatja, hogy a november 4. és a forradalom jellegét értékelő december eleji ideiglenes KB-plénum közötti időben Aczél is azoknak a győztesek befolyásolásával próbálkozó lecsatlakozott pártellenzékieknek a szűk köréhez tartozott, akik tárgyalni akartak a jugoszláv követségre menekült Nagy Imrével, és amit lehetett, át akartak menteni a forradalom eredményeiből. Aczél 1956. november 11-én még azt javasolta, hogy Nagy Imre alakíthasson egy másik szocialista pártot, és a jugoszláv (tehát nem az osztrák) típusú semlegességet kívánta volna.

A könyv fejtegetéseinek tárgyát elsősorban azok az irodalompolitikai harcok képezik, amelyekben - a rendszer egész világával aszinkronban - közvetlenül politikailag releváns problémák jelentek meg. Aczél politikai problémákkal küszködött a tűrés alkalmazásában; azzal, hogy az elvtársakkal tudatosítani kellett: ami megjelenhet, azzal nem szabad feltétlenül egyetérteni. Ez a kétfrontos harchelyzet eseteiként jelenik meg, és nem válik világossá, hogy Aczél politikájában a meghatározó szándék nem a konkrét, politikailag releváns törekvések visszaszorítása, hanem a semlegesítés.