A magyar irodalomban-költészetben az avantgárd törekvéseket, kísérleteket, érett és nemzedékekre ható eredményeket mindenekelőtt Kassák Lajos neve, szakadatlanul fejlődve formálódó művészetszemlélete és életművének egésze jelenti. Kassák mögött és a főalakokká felnövő utódok mellett alighanem két olyan jelentékeny költőnk nevét említhetjük, akik mindvégig megmaradtak újabb formák, stíluslehetőségek, nyelvi meglepetések kísérletező avantgardistáinak, sok mindenben különbözve Kassáktól és körétől, különbözve egymástól is. Igen egyéni arculatú költői előbb húszas éveinknek, majd hosszú kényszerű háttérbe szorulás után hatvanas-hetvenes éveinknek: Palasovszky Ödön és Tamkó Sirató Károly (1905-1980).

Az ötvenes években - se Rákosiék süket kultúrpolitikája idején, sem később nem lehetett itt avantgardizmusból megélni. A sok nyelven tudó, modern tudományokban járatos, és ráadásul jogászmúltú álláskereső találhatott magának megélhetést. Leginkább gyárak vették hasznát, ahol fordíthatott szakszövegeket és fogalmazhatott reklámokat, jó kapcsolatban volt az Orion Rádiógyárral is, ahol közvetlenül a háború után évekig volt a reklám- és propagandairoda vezető tisztviselője.
A költészetet azonban soha nem hagyta abba. Ha másoknak nem kell, hát űzte magának, és a legközelebbi érdeklődőknek. Bizonyos volt benne, hogy belátható időn belül irodalmi szükséglet lesz, hogy az avantgárdot újra felfedezzék és visszaadják a kezdeményezők becsületét. És ahogy megjósolta, ez a hatvanas évek elején be is következett. Tamkó Sirató még csak nem is csodálkozott, hogy egyszerre népszerű, élő hagyomány, keresett költő lett. Egész életműre való kiadnivalója gyűlt össze fiókjaiban. Most az egészet átnézte, átjavította, ahogy ő mondta: "Az eleve korszerűt, haladva az idővel, még korszerűbbé tette". Költeményeiben csillagászat, geológia, fizika keveredik filozófiával, humorral, pátosszal. Egészen egyéni az a hang, amely megszólal "A Vízöntő kor hajnalán" című válogatott költeményes kötetében.