Fordította: Radnóti Miklós.

Sorozat: Hermész Könyvek.

A XX. század nagy nyugati gondolkodói közül Magyarországon a holland kultúrtörténész, Johan Huizinga különös népszerűségnek örvend. 1938. óta féltucat könyve jelent meg magyarul, esetenként több kiadásban. Csak a leghíresebbeket említve: A középkor alkonya, Erasmus, Homo ludens. A kép fogalma a XIX. század végén honosodott meg a társadalomtudományokban. Huizinga választott mesteréről, Jacob Burckhardtról azt tartották, hogy hiteles képet alkotott a reneszánszról. Bár az effajta kép idővel elmosódik, megfakul, arányaiban túlzónak mutatkozik, mégis néhány nemzedék számára meghatározza azt a keretet, amely – esetünkben – a reneszánszon érthető és értendő. A „képíró” többre vállalkozik, mint a szakma szigorú céhes szabályait mindenben alázatosan követő szaktörténész. Persze, átfogó, hiteles képet alkotni, egy-egy vonást felfokozni csak az képes, aki kimerítően ismeri a történeti tényeket, pontosan tisztában van a szakma szabályaival, és arányérzéke is kiváló.

Műveiben Huizinga olyan apró részleteket is izgalmasan tárgyal, mint hogy karcsú és szőke volt Jeanne d'Arc, milyen – látszólag jelentéktelen – hangsúlyokban térnek el egymástól német történészek könyveinek különböző kiadásai, s megtanulhatjuk azt is, hogy az 1760-tól 1850-ig állandóan lezúdulni készülő zivatar nem merőben meteorológiai tünemény volt. Egy XIX. századi „kismesterről” írva állapítja meg: „A nagyok vakítanak, és normát alkotnak, a kicsik lehetővé teszik, hogy vizsgálgatva megismerjük a normát.”