Már régebben rámutattam, mennyire szükséges magyar nyelvtörténeti ismereteink bővítésére, a nyelvi fejlődés tényeinek pontosabb földerítésére és talán sok ponton lényegesen módosult fölfogásának kialakítására, hogy nyelvemlékeink monografikus feldolgozásban részesüljenek, egyben azonban azt is kénytelen voltam megállapítani, hogy mind szövegemlékeinkből, de főleg szórványemlékeinkből igen kevés részesült eddig alapos tárgyalásban (MNy. XL, 313).1 Azóta e munkák szűkös sora Örvendetesen gazdagodott Kniezsa István becses tanulmányával, melyet az 1111. és 1113. évi zobori oklevelek szórványainak szentelt (MNnyv. VI, 3 kk.). Most pedig magam óhajtom, régi adóslevelemet beváltva, összefoglalni a Tihanyi apátság alapítólevele szórványainak nyelvtörténeti tanulságait.2 2. Bár egy oklevél szórványaival kapcsolatos problémák szorosan, szinte szét választhatatlanul fűződnek egymásba (vö. Bárczi: MNy. XL, 314), kétségtelen, hogy minden szórványemlék feldolgozásában sorrend szerint az első hely a helynevek azonosítását és származtatását illeti meg. (Legtöbb szórványunk ugyanis helynév.) Ez az alapja egyrészt a szórványokból kihámozott hangtani, szó- és mondattani következtetéseknek, másrészt ehhez a kérdéshez lehet a legtöbb oldalról hozzányúlni, felhasználva egyrészt a földrajz és a történelem tanulságait, másrészt a szófejtést és a szóegybevetést, ellenőrzésül alkalmazva eddigi hangtörténeti és helyesírástörténeti ismereteinket, valamint magából az oklevélből nyert idevágó tapasztalatainkat.