A kötet a szír kereszténység kevéssé ismert világába kalauzolja el az olvasót: egy olyan, eltûnôfélben lévô hagyományba nyújt bepillantást, mely az elsô évszázadokban nagy hatással volt az egész keresztény világra. A könyv nem száraz történeti munka, hanem útleírás: egy Tur Abdinba, a “Kelet Szent Hegyére” tett utazás állomásain keresztül villantja fel a közel-keleti történelem és lelkiség egyes korszakait.
Egy kôhíd ível át a folyón; ugyanabból az ólmos bazaltból épült, mint Amida falai, és ugyanolyan makacsul kitart; tíz íve tíz nekirugaszkodással szökken a túlsó partra.
Akárhány könyvet fellapoztam, s ahány leírást csak átböngésztem, a híd koráról és építtetôirôl, mindegyik mást és mást állított: az egyik, hogy római, a másik, hogy marvanida, a harmadik meg, hogy szeldzsuk eredetû; s ennek megfelelôen hol az ötödik, hol a tizenegyedik, hol meg a tizenkettedik századra datálták.
Mindig a korábbi népek által lerakott pilléreket erôsítette meg, hozta rendbe és formálta a maga képére valahány késôbbi nép és nemzedék. Emitt szír, amott bizánci, s aztán török, kurd, s ki tudja, még mi más is: nem egyik vagy másik, hanem mind egyszerre, és mind jelen idôben.
A híd tíz szemével éberen figyeli a félkegyelmûeket, a szenteket, haramiákat; a világot bekebelezni készülô hadurakat, a földönfutóvá tett menekültek rendezetlen sorait, a koldusbotra jutott családokat, az egymás kezét elengedô nemzedékeket; a rabszolgákat és sejkeket, a kalmárok tikkadt tevéit, a porlepte katonai terepjárókat; öt szeme Amida falait nézi, öt a délen magasodó hegyekre réved.
Odalent a Tigris zúg, serreg, morajlik; sustorgása beleolvad a part menti cserjéken hûsölô kabócák énekébe.”
Részlet a szerzô utószavából