A debreceni költő, szerkesztő annak a hatvanas évektől indult, húsztól ötvenéves korig egybetorlasztott kultúrpolitikai "nemzedék"-nek a tagja, amelyik saját (azaz önálló és cenzúrázatlan) kötethez nehezen, illetve nem jutott.

Költészetében a gyerekkor nem (tönkretett) idillként mutatkozik, az érzelmes azonosulás a személyes múlttal nem arra való, hogy a költő a rút mai időkkel szemben könyörtelen állításokat fogalmazzon meg, hanem hogy az önazonosság legelemibb szintjén tudjon keresni: keresni a hiteles hangot az avuló költői előzmények s "a szakma törékeny divatja" között.
Aczél Gézának erre szolgált a kilencvenes évek elején a meglelt magánterület is, ahonnan önironikus éllel, parodisztikusan persze, de mégiscsak érvényes retorikával szólhatott. Ha kiskert, akkor a permetlé képviselte egyenlő elosztásról, ha tömegétkeztetés, hát a "nembeliségükön túlemelt főzelékek és szaftok minőségi robbanásairól".