Egy fiatal főhadnagy lovagol állomáshelyére, az isten háta mögötti Erődbe. Amikor megpillantja az omladozó, sárgás falakat, az ódon, nyomasztó épületet, belekóstol az értelmetlen, céltalan katonaéletbe, első ösztöne a menekülés: vissza a városba, a tarka, nyüzsgő emberi világba. De lassan őt is rabul ejti az Erőd lidérces tébolya: hátha az Erőd alatt elterülő puszta északi síkságon át, ahol hajdan a legenda szerint a tatárok megrohanták az országot, egyszer csak felbukkan az ellenség, s elérkezik a nagy tettek, a hősi élet ideje. Dino Buzzati (1906-1972), a modern olasz irodalom egyik legnagyobb alakja, nagy erővel jeleníti meg azt a mérgező légkört, amelyben az emberi értékek és célok elvesztik természetes arányukat, s a kísértetiesen torz világban napról napra jobban eltorzul az ember. A regény képzeletbeli helyszíne – melyben a korabeli olvasók méltán ismertek rá az 1940-es Olaszországra is – mára a huszadik század egyetemes irodalmának egyik alapmetaforájává vált.