Mihail Mihajlovics Bahtyin (1895-1975) a XX. századi irodalomtudomány, kultúrtörténet és művészetelmélet kimagasló egyénisége. Dosztojevszkijről és Rabelaisról írott monográfiái megjelentek franciául, németül, lengyelül, japánul, és alapművei lettek nemcsak az irodalomtörténeti, hanem a kultúrtörténeti, műfajelméleti, poétikai kutatásoknak is.
Bahtyin eredeti koncepciója nehezen illeszthető be a század közismert irodalomelméleti és művészetfilozófiai irányzatai közé. A formalista-strukturalista irányzatokkal éppúgy szemben áll, mint a vulgár-szociologizmus minden válfajával, vagy a klasszikus filozófiai műértelmezési hagyományt folytató deduktív esztétikákkal. Bahtyin a művészeti és kultúrtörténeti jelenségek vizsgálata során arra törekszik, hogy azok nyelvének, stílusának, szerkezeti sajátosságainak föltárásával rekonstruálja a bennük kifejeződő, történelmileg kialakult általános tudatformákat, világlátási és érzékelési módokat. Ő maga stílusszociológiának, "szociológiai stilisztikának" nevezte módszerét. Konkrét történeti kutatásai nyomán az európai kultúra olyan korszakai keltek új életre, amelyeket hosszú időn át a félreértések, a megszokás által szentesített előítéletek halott filológiai adathalmazzá merevítettek. Tanulmányai a nyelv esztétikai funkcióiról, a költői és prózai nyelv közötti különbségek szociálpszichológiai okairól, a regényforma és a "regényszerű életérzés" keletkezéséről, a káromkodások és a testiség történelmi jelentésváltozásairól, a kalandregény szerkezetében kifejezésre jutó életérzésről ötletgazdagságukkal, szellemi merészségükkel ösztönzőleg hatnak minden igényes, gondolkodó olvasóra.