Fordította: Tandori Dezső.

Sorozat: Kiseurópa

„Otthagyták a cukrászdát, és elindultak ama régi városrész felé; közben Paula alig szakította meg elbeszélését. Különféle barátnők és ismerősök jöttek sorra most, akik a jelek szerint valamennyien ezen a környéken laktak; és vasárnap délelőtt, úgy látszik, általános kószálás volt szokásban a Nussdorferstrassén, ahol mindenki mindenkivel találkozhatott. René is egy – mondhatni – másik világ határán állt most, melyet nem látott kellemességek híján valónak: sőt kívánkozott is oda, de csak futólag és mintegy szeme sarkából. Volt egy homályos érzése, hogy könnyebb, jobb és mindenképpen ésszerűbb lehet ott az élet. Hanem ez volt az egyetlen, amit Paula elbeszéléséből tárgyszerűen és valóban magába fogadott. Mert különben úgy hallgatta csak, mintha a lány szavak nélkül énekelne: valami hosszú dalt ugyanarra a melódiára, vissza-visszatérő ritornellekkel, egy dalt, amely önmagával azonos maradt, állt vagy lebegett, mint bizonyos rovarok, melyek dallamos zöngéssel lebegnek egy helyben, vagyis állni bírnak a levegőben. Így állt most ez az egyenletes dal a ritornelljeivel a széles utca háttere előtt, majd odább lebegett, ahol a magas, olcsó házak és az ódon kis házacskák állnak egymással átellenben, aztán abban a kis utcában, melynek egyik sarkán a kék egyszarvú volt látható. És ahogy mindez a már sötétlő estbe süllyedt és a fények fonalai közt mozdulatlan vagy mozgásokkal keresztezett tömeggé vált, hátul, a mélyben, mint arany alapozás, ott volt mögötte egy megvilágított kapu: a lépcső! a Strudlhof-lépcső, a dob- és trombitaszóval kísért drámai fellépés életszínpada, és végső soron éppen erre, és csak erre vonatkozott Stangeler számára Paula kicsiny éneke.”