Jokesz Antal : A preparált idő nyomában

"...Akkoriban már csak Budapesten, a Felszabadulás téren (ma: a Ferenciek tere) fényképeztem. Hónapok óta ugyanazon a helyen, 'ugyanazt' a képet exponáltam. Ott álltam öt-hat méterre az aluljáró lépcsőjétől, és arra vártam, hogy végre ne történjen semmi. Ne jöjjön arra egyetlen 'fotogén' ember, egyetlen 'arc' sem, egyáltalán, semmilyen ember ne jöjjön arra, és a szomorú szemű kutyák is tűnjenek már el... Úgy álltam ott a téren, mint egy szobor, egy motoros Nikon FM2-vel a kezemhez nőve. Imádtam ezt a gépet, és éreztem, hogy a gép is viszonozza a szeretetet. Soha annyi ismerőssel nem találkoztam Budapesten, mint akkor. Ezek a találkozások azonban többnyire így zajlottak: "Hellóháttemitcsinálszitt?', 'Semmit. Szobor vagyok, gyere máskor is' - mondtam, és ha eltűntek végre a felszínes érdeklődők, exponáltam. Csípőből, mert akkor már 'Jokesz Antal' voltam, 'az esetlegesség prófétája, e kategóriák apologetája'... De azt hiszem, nekem akkor már végképp elegem volt a 'dokumentarista', 'experimentális', 'mediális', 'metaforikus', 'posztmodern' és mindenféle jelzőkből, koncepciókból, kategóriákból és locsogásokból, a nyugdíjas dilettánsokból, a híres embereket egy kaptafára portrézgató fotóművészekből, a naprakészen ügyeskedő fotóriporterekből, a lélektelen albumgyártókból, az 'afEktachrome' pozőrökből és divatfotósokból, a képeslapagyú üzletemberekből - és az egész belterjes, úgynevezett: fotóművészetből. Már csak arra vártam a téren is, hogy legalább azt érezzem biztosan, hogy ez az ember a kamerával: én vagyok - s a beton szélén az a bokor kerüljön rá a képre mindenképpen, bizonyságul a létezésemre, hiszen lefényképeztem, tehát ott voltam; kettőnk között meg a semmi, az a közeg, amely láthatatlanul rejtőzve köti össze az 'önmagában' és az 'önmagáért' létezőt..." (Részlet A preparált idő nyomában című fotó- és esszékötetből.) Éppen 1984-et írtunk akkor, mikor hónapokig tanyáztam ott, a felszabtéri aszfalton. Aztán félelmetes gyorsasággal pergett le két évtized... A felszabadulás szó sem azt jelenti már régóta, mint az a bizonyos "felszabadulás". Nekem persze - a szó egykori jelentésétől függetlenül - mégis a szabadságot jelentette kamerával a kézben szobrozni a téren, és a körülöttem lévő világban magamra találni. Két évtized után visszatekintve, ma már világosan látom, nekem akkor a Felszabtér volt a Párizsom! Ott tanultam meg végképp eggyé válni, de függetlenedni is attól a technikától, amelynek birtoklása és elsajátítása addig csak cél volt számomra. Hiszen minél görcsösebben markolja valaki a fényképezőgépét, annál erősebben tartja rabságban a valódi jelenlét-érzetét a fotó, ez a valóságot imitáló, vagy arra rátelepedő médium. A téren állva arra a szinte mágikus-misztikus bokorra koncentráltam csak, és minden más látható dolog lényegtelenné vált számomra. Ma úgy jelenik meg előttem ennek a felszabtéri bokornak a képzeletbeli zöldje - és minden, ami akkoriban történt, vagy történhetett volna velem -, mint a bennem kísértő emlékek és a képzelet közé ékelődött jelen. Ez az én valóságom, itt és most: Budapest, 2004 - pesti körkép, Felszabtér... (Jokesz Antal)