Előny-e, hátrány-e, ha a színpadi szerző előre gyártott elemekkel dogozik? Az olasz komédiának kezdettől fogva volt néhány kötelező figurája. A szemfüles cseléd, az együgyű vagy agyafúrt szolga, aki hol a gazdáját ejti át, hol a gazdájára fenekedőket. A nézőknek ismerős bohócok. A színész adott nekik lelket. Szöveget is, mert Goldoni előtt az nem volt megírva. Ha ezek az így-úgy egymáshoz hajazó maszkok nincsenek, talán be sem megy a színházba a közönség. Az igazi nagy teljesítmény persze az, hogy tud egy nagy tehetség a készen kapott mintákkal, a minták ellenére valami újat csinálni. A velencei Carlo Goldoni (1707-1793), az olasz vígjáték megteremtője, tudott. Tudta, mi kell a közönségnek, de tudta azt is, hogy mi kell neki. Micsoda helyzeteket, micsoda alakokat talált ki! A bogaras régiséggyűjtő mellé két nagyszerű nőfigurát állít: az egyik a fedezetlen előkelőség megszállottja, a másik a vagyona biztonságában a maga igazáért, de a rangért, a házi hatalomért is küzdő menyecske. A betegséget színlelő szerelmes kisasszony sok akkori színdarabból ismerős, de mellette ott vannak a szélhámos, tudálékos kocadoktorok, hátuk mögött meg az újságjaiba temetkező, pletykákra, szenzációkra éhes, a gyógyászattal alig-alig törődő patikus. Vagy a művészvilág, a magukat kellető, egymással marakodó, kétes tehetségű színésznőcskék, a cinikus mecénások. Vagy a kor nem is nagyon bonyolult érdekek, megrögzött elvek, szokások közt mulatságosan botladozó módos bugrisai! Goldoni vígjátékai azért olyan elevenek ma is, mert a kötelező alakokban, szituációkban színpadra tudta vinni azt, amit csak ő látott földijeiben, kortársaiban. Olykor még azt is meg merte csinálni, hogy a fergeteges vígjáték keserves-szomorú zárójelenetbe futott. Azért játsszák ma is világszerte, mert meg tudta szegni a szabályokat.