"Vonaton a városi ember akárhányszor azon veszi magát észre, hogy amint a hazai táj, a közeli és távoli faluk, tanyák, majorok elsuhannak előtte, szeme odaszegeződik egy-egy emberlakta házcsoportra, magányos hajlékra s önkéntelenül fölmerül benne a kérdés: kik lakhatnak ott hogyan élnek az igénytelen falak között, mi az örömük, mi a bánatuk. Valami mélyebb hangulat kapja meg, több a puszta kíváncsiságnál. A feleletet rá képzelete rajzolja ki, a munkás napi életét, este a meghitt beszélgetést az otthoni tűzhely körül. Hogy megfelel-e az ilyen képzeleti kép a valóságnak, azzal nem törődik. Legtöbbször magát helyezi oda műveltségével, igényeivel a maga kiszínezte környezetbe és vagy irigyli tőlük az egyszerűséget, a nyugalmas csendet, ami után saját zaklatott élete hasztalan vágyik, vagy finomultabb igényeit tartva szem előtt, elképzeli, mennyire boldogtalannak érezné magát a magányos elhagyatottságban. A városiak legtöbbje ilyen benyomások összesített emléke nyomán alkot magának képet a falusi, tanyai életről és emberekről. Legfeljebb hozzáveszi még, amit szépirodalmi olvasmányaiban talált róluk. Ámde a szépirodalom is az értelmiség, a városi rendű osztály tollából ered, értesüléseit tehát itt is inkább a képzelet, mint a valóság forrásából kapja. Csak az olyan kivételes sarcú valaki, aki telítve, van e felfogással, de később alkalma nyílik huzamosan és közvetlenül érintkezni a falu, a tanyák népével, veszi észre a roppant különbséget eddigi elgondolása és a szemmel látott, végig élt valóság között. Való igaz az, hogy voltakép nem ismerjük népünket! Nem ismerjük főként lelkű világát; azt a mentalitást, amelyben összeolvadnak hagyományai, szokásai, életbenyomásai, természetszemlélete egy tartalmi egészbe s amiből fakadnak ítéletei, szándékai, tettei. S ha valaki ezzel az idegen világgal meg akar ismerkedni, igen kevés és különböző értékű műre van hazai irodalmunkban utalva. Könyv, amely hamisítatlan, hű képekben közel hozná a nép életét, alig áll rendelkezésre, s ha most ezt a könyvet kezébe veszi, nem mondom, hogy mindent megtalál benne, amit vár, hiszen egy szűken körülhatárolt vidékről szól csupán, de azt megismerteti vele oly alaposan, oly sokoldalú megvilágítással, minőhöz foghatót egész irodalmunkban alig találunk. Az adalékok apró színes kövei, amint egyre sokasodnak, teljes eleven képpé kerekülnek ki benne. Megismeri belőle az olvasó azt a vidéket, amely egyébkép is néprajzilag a legérdekesebbek, legértékesebbek egyike. Két szatmármegyei község: Tunyog és Matolcs népélete elevenül meg előttünk, azé a két falvé, melyet néhány szomszédos községgel együtt délfelől az Ecsedi Záp, északon a Tisza folyó és a Szernye mocsárt zárnak körül; forgalomtól, külső behatásoktól távol, az itt Zakó színmagyar nép aránylag legtöbbet megőrzött régi hamisítatlan hagyományaiból és szokásaiból. Ezek megannyi évszázados emlékek, ereklyék a magyar népi egykori életéből; fel nem mérhetően fontosak épp most, amikor a mindent felforgató korszellem be tud férkőzni a legfélreesőbb helyekre is s hatása alatt megsemmisül annyi eredeti régi vonása a vidéki életnek. Meg fogja lepni az olvasót a könyv még egy sajátsága. Itt is sok ugyan orz apró vonás, nehány soros adalék, de ami az eddigi ilyféle közzétételekben sivár, élettelen felsorolásnak mutatkozott, amely fáraszt, ahelyett, hogy egyre élénkülő érdeklődést keltene, itt annak nyoma sincs. Valami megvesztegető báj van közlése módjában: humor, kedély, az olvasóval való kedvesen bizalmas közlésmód teszi meleggé előadását. A maga lelkes szeretetét a népe iránt át tudja adni az olvasónak, aki a végén úgy érzi, hogy épp oly otthonosan mozog a megismert népi alakok közt, mint a szenvedélyesen gyűjtögető s minden apró vonásért lelkesedő szerzője maga. A könyvnek minél több olvasót kívánok, a siker ennek nyomán, nem kételkedem benne, magától megjő." Solymossy Sándor