„Az emberi eszmélkedés, gyötrelem töprengés tömör, sosem mesterkélt foglalatai - vagy foglalatokba zárt ritka kövei - ezek az írások. Nem mindjárt adják meg magukat. A legtöbbet kívánják tölünk: az álélést.
Átélést - ma.
A legtöbbet adják nekünk, így, végeredményül. Hogy képesek voltunk az önzetlen odaadásra. Odaadjuk magunkat a Kafka-szövegeknek: és valami elveszíthetetlen lesz a miénk. Mint Pilinszky versében a fiú kezében a kavics. Aztán elhajítjuk - és egy egész óceán örökkévalósága zúgja vissza morajlón a dolgok értelmét. Ahol már mi is alkotóelemek vagyunk.”
„Hogy szörnyűek, értelmetlenek, a legostobábbak azok a szenvedések, melyek még csak nem is halálosak. Ezt mondta Kafka. Döbbenten láttam, csaknem hetven évvel őutána, íme: magam - ezt jegyeztem fel, szinte szó szerint. Nem az, hogy így mertem elvállalni az „Oktávfüzetek” fordítását, de... Jó, csaknem hetven év után, mégis. Így él az irodalom.
Tandori Dezső