Ezerkilencszázötvenkettőben ​születtem Bükkaranyoson. Az általános iskola elvégzése után egy miskolci gimnáziumba kerültem, ahonnan az anyagi körülményeim miatt két hónap után ki kellett maradnom. A következő évben azonban ismét beiratkozhattam (egy másik iskolába) a miskolci Kossuth gimnáziumba, ahol most harmadikos vagyok.
Első verseimet a Napjaink és az Alföld közölte. Példaképeim nincsenek, a népdalok egyszerű, őszinte érzelemvilága az, ami a legközelebb áll hozzám.
Szép verseiért szeretem Nagy Lászlót, sokszor menekülök Camus és Dosztojevszkij írásaihoz. Hiszek a költészet ember- és társadalomformáló erejében. Olyan verseket szeretnék írni, amelyek napjaink gondjairól, az emberekről, rólam, az eltitkolt is világ elé tárt vágyainkról, egyszerű örömeinkről, szép virágokról szólnak.
Szegénységet füstölgő tanyák, bocskoros cselédsors, vad cigánysors vöröslő mámora és megroppanó ága… Ilyen mélyről talán még sohasem érkezett senki a magyar költészetbe, s ilyen fiatalon – tizenhét esztendősen – is ritkán, mint e kötet szerzője, Bari Károly. Dante beszél egy helyütt a vers négyféle, szó szerinti, jelképes, erkölcsi és érzékfeletti jelentéséről. Bari Károly verseinek a világában, ahol ős-balladák asszonyai köpködik vérüket a feneketlen kőkorsóba, sorsok kései táncolnak, koponya morog a küszöb alatt, a levegőben kehes lovak nyerítése lobog, s egy ponyvás szekereken kóborló nép zengeti naphosszat az öröm piros citeráit, a versek szó szerinti és jelképes jelentése azonos, mint a népköltészetben. De e versek jelentése több az évezredes mélységekből felszálló (egyébként megdöbbentő érettséggel és fegyelemmel megformált), szó szerint és jelképesen is igaz költői képek áradásánál: a cigánysors arcát hordozó fiatal költő, verseinek erkölcsi attitűdjével természetesen és lelki-szabadon lép bele az emberiség és korunk tágabb világába, és az igazi tehetség tiszta, önzés nélküli hitével énekel erről a világról, „az eltitkolt és a világ elé tárt vágyainkról” s önmagáról.