"Meggyőződésem ​szerint nincs a magyar irodalomnak olyan korszaka, amelyet olyan évesen ítéltek meg, mint a legutóbbi emberöltő – írta Schöpflin Aladár a könyv megjelenésekor. – Egy kor irodalma sohasem egységes, különböző rétegekből van felépítve, különböző egymással surlódó áramlatok haladnak benne egyszerre. Ennek a rétegződésnek a megvilágítását tekintettem egyik legfőbb feladatomnak. Hogy nem mellőzhettem el az általános koncepción belül az egyes írók pályájának, műveinek és fejlődésének jellemzését, az magától értetődik. Teljesen elfogulatlan egy irodalmi korszak tárgyalásában, amelyben kombattáns része volt, csak az a kritikus lehet, akinek nincsen kritikai álláspontja és meggyőződése, vagy akinek nincsen az irodalomhoz lelki köze. Nem félek az elfogultság vádjától, ebben a tekintetben Gyulai Pál nézetét vallom, hogy a kritikusnak legyen meggyőződése és álljon helyt érte. Egyben bizonyos vagyok: amit írok, azt a magyar irodalommal való közösségérzet sugallja. Életem legmélyebb élménye a magyar irodalom, magánéletemet is ez alakította olyanná, amilyen. Nem követelem magamnak a tudós rangját, mindig írónak éreztem magam. Nem éltem az irodalom fölött, hanem az irodalomban, becsvágyam volt: hatni az irodalomra. És nem titkolom, büszke vagyok rá, hogy itt-ott hatottam is. Könyvemnek, mely lehet, hogy utolsó nagy munkája életemnek, az a legfőbb célja, hogy hatása legyen az irodalomra."