Ford. és utószó: Dékány András.

René Descartes, a modernitás bölcselete kimagasló úttörőjének életében megjelent utolsó filozófiai műve, egy hercegnőnek írt és egy királynőnek felajánlott ragyogó értekezés A lélek szenvedélyeiról, a szerző hírneve és a téma általános kedveltsége folytán kiemelkedő szerepet játszott a kartézianizmus elterjedésében. A kis könyvecske, amely szerzője halála előtt alig néhány hónappal jelent meg Amszterdamban és Párizsban, sokak szerint Descartes egész filozófiájának legérettebb alkotása, filozófiai végrendelete, a nagy francia gondolkodó bölcsességre vonatkozó nézeteinek végső szintézise. Amikor életünk talán legfontosabb mozgatórugóit, a szenvedélyeket illetően a „régieknél” néhány elszórt morális természetű megjegyzésre bukkanhatunk csupán (Platón dialógusaiban, Arisztotelész etikáiban és Retorikájában, a sztoikusoknál stb.). a „kortárs” skolasztikus és neosztoikus rendszerezési kísérletek pedig száraz, csaknem követhetetlen fogalommagyarázatokban merülnek ki, igazán üde színfoltot jelent Descartes törekvése, hogy a szenvedélyeket „fizikusként” magyarázza. Művében időtálló módon bizonyítja, hogy a test és lélek megkülönböztetése ellenére a két szubsztancia között termékeny kölcsönhatás áll fenn, amelynek egyik megnyilvánulása éppen a szenvedélyek. A szenvedélyeknek mint „vegyes tényeknek” tehát nemcsak semmilyen más testi-lelki megnyilvánulással össze nem téveszthető sajátos jellegük van, hanem, mint írja, „egyedül tőlük függ az egész java és baja ennek az életnek. Így azután csak azok "ízlelhetik meg a legnagyobb édességet ebben az életben, akikre a leginkább hatnak”, és a nyugodt életvitel eszménye, a bölcsesség is csupán abban áll, hogy megtanít bennünket arra, hogyan meríthetünk örömöt mindegyikből.