Aki kinyitja Weöres Sándor kilencszáz oldalas, vaskos műfordítás gyűjteményét, bevezetésül egy négysoros versre bukkan. „Az, mégsem az: Festményekről színes fametszetek; – Sok hangszer, ének, egyetlen sipon; – Az, mégsem az: szélfújt árnyéka csak.” Szerény, figyelmeztető bejegyzés. Olyan szerény, hogy szinte a középkori kódex-másoló szövegtiszteletére és alázatára emlékeztet.

Háromezer év költészete, mert a Mahábháratától kezdve majd annyit ölel fel a kötet, úgy nyílik szét, mint egy legyező. S mint illik, csak vékony szál tartja egybe a külön elemeket s arra se könnyű rájönni, hogy mi ez a tartó szál. Csak aki jobban odafigyel, veszi észre Weöres Sándor vissza-visszatérő merész szókapcsolásait, összeolvasztásait, tömörítő megszemélyesítéseit; – ez az ő kapcsoló eleme, amely éppen hogy saját költészetének eredménye s nem arra való kísérlet.

A keleti költészetet harmadfélszáz oldal tolmácsolja olyan gazdag válogatásban s nem is említve, hogy olyan színvonalon, ahogy ez nyelvünkön nem szólalt meg soha. A horatiusi ódáknál bonyolultabb ritmusú rímes keleti vers természetes és buja pompával nyílik ki.

Mennyi költő s hányféle hang! S ha vannak is aránytalanságok a kötetben (például, hogy Rilke egy verssel szerepel, s hogy a húsz sor Chaucer nem hat ilyen rövid kivágásban), mekkora gazdagodása irodalmunknak ez az összefoglalás. S ha a végére érve visszagondolunk Weöres Sándor bevezető versére, újra csak a szerénysége, ami lenyűgöz.