Válogatta és az utószót írta Rab Zsuzsa.

Cvetajeva archaikus-modern költészete egyedülálló jelenség a 20. századi orosz irodalomban. Nehéz besorolni a korszak irányzatai közé, versbeszéde, bizonyos fenntartásokkal, az orosz futuristákkal, Hlebnyikov és Majakovszkij lírájával rokonítható, főként, ha a nyelvi kísérletezést vesszük figyelembe. Cvetajeva verseiben szétzilálja a mondatot, túlságosan gyakran használja a gondolatjelet, felkiáltójelet és kérdőjelet, különös rímképleteket alkot, verszenéje kakofón, verssorai szaggatottak, befejezetlenek, s az is megesik, hogy csupán egy szótagból állnak. Az érzelmi túlfűtöttség, a parttalanul áradó indulat, amely időnként az egzaltációig fokozódik, határoz meg szinte mindent. Cvetajeva poétikájának talán a mértéktelenség az egyik legfontosabb ismérve, mind nyelvi, mind gondolati értelemben. A költemények lírai énje képtelen elfogadni a mértékre és szabályokra épülő világrendet, áradó, túlcsorduló lénye, önpusztító voluntarizmusa egyszerre építi fel és rombolja le a versvilágot. Ez vonatkozik – némi áttételekkel – Cvetajeva magánéletére, privát létére is: mindent az érzelmeknek rendelt alá, láza-dott a szokványos élet, a megszokott dolgok unalma ellen, valós és képzelt ideáljaiból, valamint szerelmeiből sajátos hőskultuszt teremtett magának. Ám ugyanakkor a szörnyű körülmények és élethelyzetek között is folyamatosan írt, mivel mindennél magasabbra helyezte az alkotói léttel járó kötelezettségeket.