A középkorban Európa a keresztény világot (Orbis Christianus) jelentette, amelynek Bizánc is szerves részét alkotta. A világi hatalmat a császár személye jelenítette meg, és nem kevés konfliktust okozott a császár személyének „megkettőződése” Nagy Károly, majd az Ottók korában. A 10. században Európa közepén formálódó új hatalmi központok számára azonban már ez volt a realitás: számolniuk kellett mind a Német-római Császárság, mind Bizánc szomszédságával, hatalmi és missziós törekvéseivel.

Az első ezredfordulón mindkét császárság felől kiinduló missziós tevékenység kitágította a keresztény világ határait, amelybe ekkor nemcsak a későbbi Közép- (Kelet-Közép-) Európa tartozott bele, hanem a Kelet- Európának nevezett terület is. A monográfia szerzője azt vizsgálja, hogy a térség négy új hatalmi központjának, illetve az ott uralomra jutott dinasztiáknak (Premysl, Piast, Árpád, Rurik) milyen mozgástere nyílt a két keresztény nagyhatalom vonzásában.

Font Márta a régióban keletkezett források teljes áttekintése alapján mutatja be a térség hatalmi központjainak kialakulását, a keresztény missziós tevékenységet, az egyházszervezés eredményeit, valamint a formálódó kormányzati struktúrát, a társadalom differenciálódását és gazdasági erőforrásait. Az elemzések kiemelendő tanulsága, hogy a 10–12. század folyamán nem indokolt a későbbi korszakokban alkalmazott „közép-európai modell” fogalom használata, hiszen az új hatalmi központokat (a későbbi államok csíráit) a hasonlóságok mellett számos különbség is jellemzi.