Jakob Böhme - saját vallomása szerint - írásainak mondandóját magától a Szentlélektől kapta. Nem foglalkozott korának egyre szőrszálhasogatóbbá váló teológiájával és filozófiájával, sőt megvetette, fölösleges, inkább káros kacatnak tartotta. Hallatlanul gyorsan írt művei mégis alapvető hatást gyakoroltak a filozófiára, a német romantikusokra, Schellingre és Hegelre is. Misztikus, intuitív gondolkodó volt, akinek roppant szövevényes, igen nehezen érthető írásai bámulatosan sokféle értelmezést (katolikust, protestánst, laikust, sőt ateistát is) tesznek lehetővé. Most megjelent munkája nem tartozik főbb művei közé, de nem csak ízelítőt nyújthat a "filozófus suszter" gondolatvilágából, hanem annak néhány alapfogalmát és alapirányultságát is közvetítheti. Böhme alapproblémája az, hogy Isten nem csak mindenekfelett való, de egyenesen ő a Minden. A teremtmény mégis kívüle áll. Hogyan lehetséges ez? A természetben, de kivált az ember világában túlteng a gonosz és a bűn. Viszont minden Istentől való. Lehet-e ez? Lehet-e forrása a bűnnek Isten? Nyilvánvalóan nem. Akkor hát? Az embert Isten kiválasztása, ingyen juttatott kegyelme üdvözítheti. De mi a kiválasztás és mi a kegyelem? Az ilyen kérdések tárgyalásakor Böhme szinte teljesen eltekint a már évszázadok óta kidolgozott válaszoktól, sőt, kérdéseit úgy teszi fel, mintha először most merültek volna fel azok. És annyiban feltétlenül igaza van, hogy kérdései ezzel az intenzitással, ezzel a szinte abszurd kiélezéssel valóban nem merültek fel korábban. És műveinek, a most megjelent A kegyelmi kiválasztásról. címűnek is legfőbb érdeme a radikális, semmilyen problémától vissza nem rettenő, szinte kegyetlenül konzekvens kérdéstámasztás.