Fordította: Szabó Csaba.

„…a ​közönségesség azzal végződik, hogy – mint ahogy a Dalai Láma ürülékét tisztelik – a söpredék első jöttmentjét imádják, vagy saját magukat látják benne imádattal; olyan viszonyulás ez, amely a demokráciában megfelel annak, mintha a monarchiában a császári koronát aukcióra bocsátanák.” Ezeket a sorokat Kierkegaardtól A jelenkor kritikája című műben olvashatjuk. Rendkívül aktuális, mintha saját jelenkorunk kritikája lenne. Ragyogó gondolatok. Az egyetlen probléma, hogy ez a könyv nem létezik. Pontosabban létezik, Kierkegaard írta, de Theodor Haecker „találta ki”, amikor német fordításban megjelentette. Haecker a két világháború közötti katolikus írónemzedék legjelentősebb alakja. Gondolkodása, amelyet vallásos egzisztencializmusnak szokás nevezni, erőteljesen Nietzsche és Kierkegaard hatása alatt állt. Søren Kierkegaard (1813–1855) minden idők egyik legismertebb, legnagyobb hatású gondolkodója. 1846-ban Egy irodalmi jelentés (En literair Anmeldelse) című írásában Johan Heiberg anyjának könyvéről ír. Pontosabban: annak apropóján. Írása azonban sokkal többet jelent. Valószínűleg a kutyát sem érdekelné Heiberg asszony írása (A két korszak), ha Kierkegaard nem írt róla egy „irodalmi jelentést”. Haecker pontosan és jó érzékkel veszi észre, hogy jelen esetben a kritika lényegesebb, fontosabb, mint amiről írták. Kivesz a könyvből egy fejezetet (Jelenkor), és önálló életet és címet ad neki német megjelenésben. Ebből lesz A jelenkor kritikája. Az írás gondolatai csaknem százhetven évvel a megírása után is rémisztően aktuálisak. Akár a tömegről, akár a politikáról, akár, mondjuk, a sajtóról van szó. Haecker és Kierkegaard – így együtt. Érdekes eset, amikor a fordító „társszerzővé” avanzsál. Zseniális érzékkel. Az olvasó ezt a Haecker-fordítást foghatja most a kezében, és ezzel egy izgalmas próba szemlélőjévé válhat. Hogy közben a sorokban fájdalmasan ismer rá saját korára, az sem Kierkegaardnak, sem Haeckernek nem róható fel.