Nemest eddig mintha a külső, élő és élettelen közötti határ érdekelte volna legjobban, ennek kényelmetlen lezárhatatlanságát vizsgálta, meg az idegenséget, ami ennélfogva a saját testből sem tűnt kiiktathatónak. Ez a kérdés az új kötetben sem veszít fontosságából, betolulnak azonban látóterébe a belső, vagyis a különböző létformák közötti határok is. Ezek pedig ugyancsak képlékenynek mutatkoznak: a fák vajúdnak, az elvetett fejből kicsírázik egy menyecske, a huszár pedig tudni véli magáról, hogy liliom. Így létrejön egy széles, radikálisan átjárhatóvá tett terep, melyen bármely pontok összeköthetőnek látszanak, ahol a szalmabáb útra kelhet, az ember viszont különleges szájszervet növeszthet vagy ikrát rakhat, de mutatkozhat teste leesett, kitömhető bőrmaradványnak is, hogy aztán ebből ismét síró, eltévedt kislány legyen.
A súlypont tehát a fantasztikum irányába tolódik el, az ebből fakadó kihívásra viszont ambivalensen látszik reagálni e költészet. Számos szöveget találunk, és jobbára ezek a kötet emlékezetes darabjai, melyekben megerősödik az epikus jelleg, melyek tényleg vállalkoznak alternatív valóságok felvázolására, hogy hátterük előtt sajátos logikájú történetek vagy rituálék játszódhassanak le.