Van valami megkülönböztetett hatalom, diadal a harangok hangjában. Olyan a haranghang a hangok világában, mint a szivárvány a színek világában. A mindent egészében felfogó nemes egyszerűség hallja, nézi e kettőt és szíve mint szivacs szívja fel az érzéseket. Az értő és mindent részletező ész skálába szedi ugyan, de végre is kénytelen meghódolni mindkettő előtt. Mert praedicatores Domini, az Úr igehirdetői ezek. Míg az Egyháznak köszönik a harangok, ha nem is létezésüket, de legalább azt a nagy és fontos szerepet és fejlettséget, melyben ma az intés és megrázás magasztos munkáját végzik: addig méltán nevezhetjük őket a templom nyelvének, mely a híveket az Isten szolgálatára hívja, inti, figyelmezteti. Templom harang nélkül néma emberhez hasonlítható. A harangjaitól megfosztott torony «komoran tekint le a nyüzsgő életre, olyan szomorú, mint Nagycsütörtökön a megfosztott oltár». Nevezhetjük a harangot a templom szívének is, mert «vivos voco, mortuos plango, fulgura frango». E jelmondat értelmében átéli, átérzi az emberi élet minden körülményeit. A nép megérti, megérzi beszédét, a templom harangja kifejezi a nép gondolatait, érzelmeit. A hívek megilletődnek, felocsúdnak, megindulnak, felemelkednek, megborzonganak, fellelkesülnek, szomorkodnak, vigasztalódnak és megjavulnak e hangokon.

Illusztrált (szélein szakadozott, gerincén kissé sérült) kiadói kartonborítóban