Kertész koncepciója szerint a holocaust – miután megtörtént – az emberiségnek visszavonhatatlan és metafizikai súlyú tapasztalatává vált. Úgy is, mint bűn, úgy is, mint sorsesemény, úgy is, mint szenvedés, sőt úgy is, mint az antropológiai és kultúrfilozófiai horizontok sajátos pontja. Világlátomásként értékeli a holocaustot, amelynek „ahogy távolodunk tőle, körvonalai nemhogy elenyészni nem tudnak, de kísérteties módon inkább egyre tágulni és növekedni látszanak”. Ebből a nézőpontból természetesen olyan egyetemes belátásokra jut az író, amelyek horderejét igencsak nehéz felmérni. Az kétségtelen, hogy a kötet esszéi (Monológok) a legszebb filozófiai traktátusok mélységével bírnak, természetesen tragikus hangfekvésben. A megformálás is mindenütt a szépíróra vall, de gondolati mélység tekintetében vetekszik a nagy filozófusokkal. Kitűnő könyv, amelyhez szervesen illeszkednek a szerzővel készült, ugyancsak a főtémát körüljáró interjúk (Dialógok) is.