Alain de Botton, a svájci születésû, Angliában élõ fiatal író-filozófus e könyvének kirobbanó nemzetközi sikerét némely értelmiségiek fanyalogva fogadták, felpanaszolván, hogy "a filozófiáról való fecsegésnek nagyobb keletje van, mint a filozófiai mûveknek" (lásd még Jostein Gaarder Sophie világa címû korábbi "megabestsellerét"). Pedig de Botton csak komolyan vette és visszaállította jogaiba azt a filozófiaszemléletet, amelyet a görög szóösszetétel – φίλος: "valamit, valakit kedvelõ", σοφία: "tudás, értelem" – sugall, s amely szerint a filozófus feladata, hogy mondjon valami vigasztalót és használhatót legnagyobb bajaink okairól. "Ahogy az orvostudománynak semmi haszna, ha a test betegségeit nem ûzi el, ugyanúgy a filozófia is értelmetlen, ha a lelki fájdalmakat nem szünteti meg" – jelentette ki Epikurosz, az ókori bölcselõ. Kései utóda ennek szellemében vett tehát hat olyan boldogtalanságforrást, amely mindannyiunk számára ismerõs – népszerûtlenség, pénztelenség, csalódások, fogyatékosságok, szívfájdalmak, nehézségek –, és hat szellemes, szórakoztató, közérthetõ és mégis mélyenszántó esszében megvizsgálta, miképpen meríthetünk vigaszt ezekre a bajokra Szókratész, Epikurosz, Seneca, Montaigne, Schopenhauer és Nietzsche gondolataiból.