Válogatta, fordította és az utószót írta Eörsi István.

Ernst ​Jandlt sosem az izgatta, hogy mit mondjon, mert ezt mindig magától értetődőnek tartotta, hanem hogy miként mondhatja el, amit mond. Ez vezette el a szóboncolásokhoz, a „beszéd-buborékokhoz”, a különféle tipográfiai bukfencekhez. A miként azonban, ha igazi vers születik, maga is kritikai tartalommá lényegül át. Furcsa és fordulatos nyelvi sablonjai gondolkodásmódunk és reakcióink sablonjait tárják gunyorosan elénk. Kísérletei nemcsak egy szívós és kíváncsi szellem dokumentumai, nemcsak új költői lehetőségeket kutató nyomozati jegyzőkönyvek, hanem korunk elgépiesedett és hazug formák közé szorított emberének pontos és stílusos kifejezési módjai is.

Ernst Jandl 1925-ben született Bécsben, a nácikat utálta, mégis besorozták érettségi után, megismerte az amerikai fogságot, és tíz hónapon át szögesdróton keresztül szemlélte Angliát, így is szerette meg, angol-német szakos tanár lett és költő – volt tehát része annyi „csalatásban és fenében”, hogy pátoszellenes alkatát pátoszellenes tapasztalataival megtámogatva ne akarjon olyan szövegeket előállítani, amelyeket jól szabott anyagából kilóg a nevelői és oktatói szándék lólába. Magukhoz a dolgokhoz fordul, sőt, a nyelv dolgaihoz, amelyek a maguk konkrétságával reménye szerint megóvják őt csalástól, csalódástól, az akármilyen művészi illúziók bódulataitól.