Fordította és az utószót írta: Réz Pál.

Vajon ​miről álmodik az 1950-es, 60-as évek Párizsában Jérôme és Sylvie, a fiatal házaspár? Nos, dolgokról – méghozzá megszerezhető dolgokról. Divatos lakásról, angolos eleganciájú ruhákról, kifinomult mozifilmekről, tengerentúli utazásokról és sok-sok szabadidőről, röviden, mindarról, ami egy középosztálybeli életstílus kellékének, a kényelmes bőség jelének számít. Vágyott életstílusuk kiválasztásában mindenekelőtt a divatos magazinok fényképei szolgálnak kalauzul számukra, s Jérôme és Sylvie – miközben a háttérben az algériai háború kirobbantotta párizsi tüntetések zajlanak – Chesterfield-díványokért, Weston-cipőkért, „lambswool twinset”-ért és vastag marhasültekért indul harcba.
A regény tobzódik a vágyott tárgyak pazar leírásában, termékkatalógusszerű pontos leírásokat olvashatunk – ám legtöbbször feltételes módban, a jövő álmaiba kivetítve: Jérôme és Sylvie ugyanis semmit nem tesz a boldogság eléréséért, mindent akarnak, de azonnal, várni nem tudnak.
A házaspár (végül boldog véget érő) története a fogyasztói kultúra egyik korai irodalmi dokumentuma, s hogy a birtoklás öröme mennyire jellemző is korunkra, azt jól szemléltetheti, hogy maga az író is, amikor 1965-ben átvette az érte járó rangos irodalmi díjat, egy újságíró kérdésére, hogy mire fogja költeni a díjjal járó tetemes pénzösszeget, állítólag ezt válaszolta: „Olyanféle dolgokat vásárolok majd belőle, mint amilyeneket a regényemben lepocskondiáztam”.