1961-ben ünnepelte a debreceni nyomda fennállásának négyszázados évfordulóját. A Magyar Történelmi Társulat méltó módon emlékezett meg erről a jubileumról, mert ebben az esztendőben adták ki Benda Kálmán és Irinyi Károly kitűnő monográfiáját hazánk egyik legrégibb és ma is működő tipográfiájáról, az Alföldi Nyomdáról. A jeles szerzők nem jártak töretlen úton. ötven évvel korábban már napvilágot látott a Csűrös Ferenc által írt, szintén tartalmas és szép kiállítású mű „A debreceni városi nyomda történeté"-ről. Nem beszélve most a debreceni tipográfia múltjával kapcsolatos egyéb, hosszabb-rövidebb részlettanulmányokról, túlzás nélkül mondhatjuk: aligha van hazánkban még egy olyan ipari létesítmény, amelynek története hasonló aprólékossággal fel lenne dolgozva, mint a debreceni nyomdáé. Mindezek ellenére még lehet újat, sőt szépet írni városunk könyvművészetéről. Anélkül, hogy az említett szerzők munkásságát, az általunk nagyra becsült és forrásként használt monográfiákat a legkisebb mértékben kritika tárgyává tennénk, megállapítjuk, hogy ezek a kiadványok terjedelmükhöz képest aránylag keveset írnak a debreceni kompaktorokról, a debreceni könyvkötőművészetről. Különösen feltűnő ez a hiányosság Csűrös Ferenc művében. A XVI. századi vándornyomdász hányatott életét ismertető leírásában a többi között ezt olvassuk: „A könyvet megírta, a betűket hozzá megmetszette, a kinyomatást is maga végezte a derék nyomtató. Munkája így sem ért véget. A könyveket még el is kellett adni." Nem szükséges nagyobb szakértelem ahhoz, hogy észrevegyük: a munkafolyamatból kimaradt a betűöntés és a könyvkötés művelete. A „derék nyomtató" soha nem árulta félkész állapotban, krúdában a könyveket. 1705-ben a debreceni könyvkötők céhbe tömörültek. Létezésükről azonban Csűrös művében csak egy helyen találunk utalást. A híres debreceni díszkötéseket, a céhlegények remekeit pedig meg sem említi a monográfiájában. A nyomda történetének Benda-Irinyi-féle új és marxista szempontú feldolgozása ezt a hibát természetesen nem követte el. A könyvkötészetet mint a XVI-XVII. századi nyomdászat szerves részét együtt tárgyalják a tipográfia történetével abból következően, hogy az említett évszázadokban a könyv nyomtatását és kötését a kisebb műhelyekben egy személy: a tipográfus végezte. Legjobb példa erre a sárospataki nyomda 1666-ból való leltára, mely a betűkészletet, sajtót, nyomdászati eszközöket együtt sorolja fel a „compactoriához való" szerszámokkal.